Megölni az „árulót”, hencegve mutogatni cvikkeres fejét ország-világnak, de főleg a „hatalom talpa alá visszafekvő népnek”, majd három évtizedig jól megélni ebből a „történelmi kötelességből”: ez már a ’80-as évek végén is kezdett elviselhetetlen erkölcstelenséggé válni, hiszen a Kádár-rendszer Rajk-pere volt ez a második gyilkosság. 1956 „rövidlejáratú” megoldása évek múltán időzített bombaként egyre hallhatóbban ketyeget az állampárt trónusa alatt. A gyorsuló adósság-spirál már nem csak a legfelső kádereket szédítette, hanem a kényes információtól elzárt, de a maguk fejével gondolkodó középkádereket is.
Ezért aki csak tehette, elkezdte áthelyezni élete súlypontját a szovjet-alapú politikai hatalomról a pénzre. Történelmileg előző nap az ilyen párt- népárulást ők még bizony bitófával, börtönnel torolták meg! a süllyedő hajón azonban meglazul a fegyelem, s egyedül az számít, hogy kinek sikerül így vagy úgy megszerezni helyét a mentőcsónakban. A lenini élcsapat krémje ekkor már úgy „vállalta a közösséget” azzal a dolgozó néppel, amelyből vétetett, hogy eltitkolta előle a végső megroppanás közeledtét. Minden főkáder egyre inkább a saját átmentésén munkálkodott. A pártsajtó még mindig a szocializmus fölényét magyarázta a munkásosztálynak, a tűzhöz közeli elvtársak gyermekei azonban már nyugati egyetemeken készültek föl a kapitalizmus építésére.
Ilyen légkörben, amely leginkább egy lemerülni készülő cethalon remegő kártyaváréhoz hasonlított, alakult meg a TIB 1988 tavaszán. Titkolt reménységünk szerint a mártírok megsárgult csontjaival együtt ’56 szellemét is kiszabadíthattuk a jeltelen sírokból. Mécs Imre emlékezetes bejelentése szerint: célunk nem kevesebb, mint hogy az első szabadon választott magyar országgyűlés törvénybe iktassa a forradalom és szabadságharc emlékét. (Csak jóval később tudtuk meg, hogy a BM illetékes szervei mindenről azonnal értesültek, mert már a Bizottság megalakulásakor beépítették közénk a besúgóikat.)
A történelem azonban akkora hullámot vetett Európában, amely szétzúzta az MSZMP reményeit a még hosszabb haldoklásban, s így előre hozta céljaink megvalósulását is. Nagy Imréék temetése ily módon az igazság pillanatává vált, egyszerre ítélve el a ravatalon fekvők gyilkosait, s indítva útnak az európai demokrácia felé az értetlenkedő, de mégis reménykedő magyarságot.
A szabadság könnyen ehető, de nehezen emészthető étek, írta Rousseau. Magyar idézet is illik ide: ha a mennyországot huszárrohammal lehetne elfoglalni, minden magyar üdvözülne. Már Széchenyi négy bokorba gyűjtötte össze kirívó nemzeti bűneinket: szalmaláng természet, érzelmi politizálás, irigység és a közélet iránti restség. Elmondhatjuk, hogy a forradalom és szabadságharc igencsak kedvünkre való volt, de a 33 esztendős kádári elnyomásban szinte mindent feladtunk, amiért ’56 októberében készen álltunk akár az életünk feláldozására is. Nagyon kevesek készítettek mérleget maguknak a változás izgalmas napjaiban. Érdemes volt egy hétvégi telken felhúzott kalyibáért, rozzant Trabant helyett ugyancsak kéklőn bűzölgő Wartburgért, valamikorra megígért panellakásért önként és dalolva lemondani a szabadságról? „Visszanézve félutunkról”, még fél lábbal a proletárdiktatúra, a szovjet gyarmatiság romjai között állva, de a másikat már a megnyíló európai kapuba betéve, mi lehetett a véleményünk önmagunkról?
Mártírjaink megnyíló sírjainál állva, nekünk elkerülhetetlenül leltárt kellett készítenünk, vagy talán inkább mérleget vonnunk, amelynek mindkét tányérjába az óta is szüntelenül rakjuk a történelmi tényeket. Noha a TIB – a hazával együtt – nem sikerült olyannak, mint szántuk, a tükörbe nézés továbbra is kötelességünk – akár az egész nemzet helyett is. Szándékunk szerint ez a nem „huszáros” magatartás jelenik meg majd Honlapunkon.