Ma este, gyásznapunkon mély tisztelettel és szeretettel köszöntöm az itt megjelenteket, a pázmándiakat és a hozzánk ellátogató, velünk együttérző barátainkat. Eddig nem nagyon volt szokás Pázmándon fejet hajtani így, nyíltan 1956. november 4-e gyászos évfordulója és az aznapi majd azt követő harcokban elesett hősi halottak előtt. Ezért igen nagy öröm, hogy ennyien eljöttünk emlékezni.
Ma délelőtt a fővárosi köztemető 301-es parcellájában emlékeztünk és koszorúztunk az „56-osokkal, amikor meglepődve és mélyen meghatva láttam – van ebben valami mélyen sorsdöntő – hogy a pázmándi mártír, Onestyák László pont Mansfeld Péter sírhantja mögött nyugszik.
Még félév sem választotta el őket egymástól a bitófán. Az bizonyára a Sors, az isteni gondviselés jele, hogy Mansfeld Pétert Onestyák László lábához, a következő sorba temették. (Bocsánat! Nem temették, hanem elföldelték kivégzését követően) 1959. március 21-én, az 1919-es Tanácsköztársaság 40. évfordulóján, tíz nappal a 18. születésnapja után.
54 évvel ezelőtt, november 3-ról 4-re virradó éjjel őrségben voltam egy rendőrrel együtt a Rózsadombon, az egyik vad-kommunista család (Andics Erzsébet és férje) villájában, nehogy kirabolják, vagy elfoglalják a napokkal korábban, Pesten kibombázott, otthonukat vesztett emberek.
Azon a szombat estén kaptam meg a Nemzetőr igazolványomat, amelynek dátumát, 1956. november 4.-ét csak később vettem észre. Azóta is legféltettebb ereklyeként őrzöm ezt az igazolványt.
Reggel 8 órára ígértek váltást – de az soha nem érkezett meg.
Hideg éjjel volt a fűtetlen, nagy villában. Őrködtünk, és a konyhában Planta-teát főztünk a didergés ellen. Sötét volt a város felett, és csend a Rózsadombon. Úgy félöt óra tájban hatalmas dörrenéssel szakadt ránk a világ. Az első, ijesztő robbanást folyamatos ágyútűz követte. – Nyilvánvaló, hogy a ruszkik (csak így neveztük a szovjeteket) megtámadták a békésen pihenő fővárost. Zengett az ég, és reszketett a föld a robbanásoktól, pedig nem is a Rózsadombot lőtték.
A sötét égboltot vagy a kilövések torkolattüze vagy a becsapódó robbanások fénye világította meg időről-időre, mint amikor vihar van, de a villámok nem cikáznak, hanem csak fel-felvillannak. Szerintem, aki nem volt igazán katona, csak népfelkelő, teljesen vaktában ágyúzták a várost az első órákban.
Össze-vissza csavargattuk a rádiót, hogy hírt kapjunk, de nem volt fogható adás sehol. – Végre, talán úgy 6 óra tájban magához tért a Szabad Kossuth Rádió, és megszólalt Nagy Imre miniszterelnök. Elmondta megdöbbentő beszédét, amit angol, német, francia nyelven beolvasott szöveg követett. Magyarország segítségért kiáltott! „…csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van… Segítsetek! Segítsetek!”
Még ma is fülemben hangzik ez a kiáltás, és fagyos hullámként fut végig a gerincemen. Pedig már megszokhattam volna. De akkor, ott, a hirtelen félbeszakított csend után leírhatatlan volt a döbbenet, a minden odaveszett… - érzése.
Az ágyúzás csak folyt tovább. A fejünk fölött süvítettek el a gránátok, vijjogtak az ilyen vagy olyan, ismeretlen lövedékek. A rádió Maléter Pált, a honvédelmi minisztert hívogatta: jelentkezzen. Ő szombat este Tökölre ment a szovjet hadsereg főhadiszállására tárgyalni az oroszok kivonulásáról. – 1958. június 16-án Nagy Imrével együtt akasztották föl. Két napig volt honvédelmi miniszter.
Úgy hét, félnyolc felé kivilágosodott, a rádió pedig elhallgatott. Megszakadt az adás. És ott, fönt a Rózsadombon a harcnak, az ellenállásnak semmi de semmi jelét nem lehetett látni vagy hallani. Csak a szovjet ágyúzást, majd harci repülőgépek zúgását. Vibrált a levegő az idegfeszültségtől, s mi ketten ott, felkelő és rendőr nem tudtuk mitévők legyünk. – Jobb híján vártuk a váltást.
Vagy talán a megváltást? – Nem jött egyik sem.
Szép lassan már a sápadt, novemberi nap is kisütött, lehetett talán úgy kilenc –féltíz amikor a rendőr (aki nálam egy-két évvel idősebb volt, meg egyenruhája is volt, s így ő volt a parancsnok) kiadta az utasítást, hogy visszamegyünk a kapitányságra. Ez akkor a Bimbó út 9-ben volt.
Óvatosan, támadástól vagy orvlövészektől tartva araszoltunk le a dombról, gyakran hasra vágva magunkat egy-egy túl hangosan süvítő lövedék reptét hallva a fejünk fölött. A kapitányság zárva volt. Nem nyitott ajtót senki. Így ott elbúcsúztunk egymástól, ment ki-ki a maga útján…
Hazamentem, úgy hátulról, a Marczibányi tér felöl közelítve meg Lövőház utcai otthonunkat. Enni kaptam valamit, majd öcsémmel és a korábban szerzett géppisztolyokkal felszerelve mentünk ki a Széna-térre. Nem is tudom, miért? Hiszen a tér védhetetlen volt. A barikádként használt, felborogatott vasúti kocsikat szombaton, 3-án délelőtt elvitték. A villamos síneket és a felső vezetéket megjavították – hiszen hétfőn, 5-én megindult volna a munka. Nehézfegyver semmi sem volt. Csak az utca sarkán álló, a földalatti (későbbi nevén Metró) fúrótornyában volt egy géppuska elhelyezve. Légycsípés a lencsefejű, T-54-es, modern, szovjet tankok ellen.
Sokan, nagyon sokan voltunk ott, a néhai Margit-körúti Fogház és a Metró építés épületeiben. Gúlákba raktuk a négy-öt egymásba-csavart, Vécsey kézigránátokat, amelyeket a tank lánctalpa alá vetve reméltük megsemmisíteni a támadó tankot. Nem jött semmi. Órákon át néztük, amint a pesti oldalról nyomjelző, gyújtó lövedékekkel lőtték az Országos Levéltár épületét, valahonnan a Pesti Dunapartról, a Margit-hídtól északra. A várbeli felkelőket akarták így kiirtani? A Levéltárat sikerült – napokig égett.
Nyugodtan teltek-múltak a délelőtt órái, nem jött semmi. Talán délután 2 óra lehetett, amikor a Vérmező felől, a Vérhalom utcán felbukkant három ruszki tank és egy oldalkocsis motorkerékpár. Amint elérték az Ostrom utca vonalát éktelen lövöldözés kezdődött a tér minden házából – puskákkal és géppisztolyokkal. Ordítottunk, hogy ne csinálják, hiszen ezzel csak magunkra vonjuk a figyelmet. A három oldalkocsis orosznak ott pillanatok alatt vége lett. Fölborult a motor a tér közepén. A legelső tank elrobogott a Margit híd irányába, a második megállt, visszafordított csövével lőtt egyet. A mellettünk lévő irodába csapódott, ott robbant. Csak talán egy centivel fordított volna a ruszki a csövön kissé odébb, akkor nálunk robbant volna a gránát és az ott felhalmozott kézigránát gúla is. S akkor most nem tudnám ezt elmondani. A harmadik tank megállt az út közepén, és elkezdte ágyúzni a Kisrókus utca sarkán álló házat. De csak a földszintet lőtte, amíg az egész épület össze nem omlott.
A tankok „látogatása” után nem sokkal olyan aknavető tüzet kaptunk, mint egy szőnyegbombázás. Két-három méter volt egy-egy becsapódás között. Láncot alkotva adogattuk le a lőszert, a fegyvereket és a kézigránáthalmokat a pincébe, nehogy elszálljon az egész épület. Az aknatűz több órán át tartott. Több halottunk és sebesültünk volt.
Egyik legmegrázóbb eset volt az előző nap valahonnan élelmet hozó apa és talán 15-16 éves fia, akik az aknatűz következtében ott ragadtak nálunk. Egyik pillanatnyi csendben léptek ki az épület kapuján, hogy a Lövőház utcában hagyott kocsijukhoz menjenek. Akkor vágott pont eléjük egy akna – és ott, egy szempillantás alatt váltak egyszerűen – levegővé! És senki nem tudta, kik voltak, honnan jöttek. – Bizony sokan vannak, akikre senki sem emlékezik vissza, hisz’ azt sem tudják, hová lettek?
Szürkülni kezdett, amikor jött a hír: hagyjuk el a terepet, mert várható egy koncentrált tanktámadás, majd azt követően gyalogsági támadás. Fegyverek és a barikád hiányában védekezni sem tudunk.
A folyamatos aknatűzben vonultunk vissza a Ganz Villamossági gyár területén át a Marczibányi tér felé. Mire a Ganz gyár iroda épületéből kiugrottunk a félemeleti ablakon, már tele volt a Széna tér szovjet tankokkal, és lőttek az összes térre torkolló utcában mindenre, ami mozgott.
Így, hasoncsúszva, kapualjtól kapualjig menekültünk haza. A Széna téri ellenállásnak így lett vége.
A legendás parancsnok, Szabó Bácsi még napokkal később is föl-föl bukkant, és egy-egy sorozatot adott le a Széna-téri tankokra. Ezek meg ágyúval válaszoltak vissza.
Szabó Bácsit már 1957. január 19-én kivégezték. Állítólag a pufajkások verték agyon.
Emlékezzünk a hősökre, akik 54 évvel ezelőtt, a túlélés vagy győzelem reménye nélkül is folytatták azt az elkeseredett harcot, amelyre még ma is csodálattal tekint a világ.
Gloria Victis! - Dicsőség a legyőzöttnek!
Befejezésül engedjék meg, hogy megköszönjem a Történelmi Vitézi Rend Fejér megyei Székkapitányságának, hogy immáron másodszor jöttek el Székesfehérvárról velünk emlékezni. Nem tudtam, nem hallottam erről a baráti lépésről bár a Rend törzskapitánya vagyok. Csak amikor már itt voltak a faluban, és érdeklődtek: hol lesz a megemlékezés!
Nagyon köszönjük bajtársi és baráti gesztusukat, amellyel megemlékezésünk jelentőségét emelték. És nagyon köszönjük a kisgyermekes szülőknek, hogy elhozták gyermekeiket is, hiszen a gyermeki lélek az igazán befogadó, és még évtizedek múltán is emlékszik egy-egy ilyen megkapó élményre. Köszönet!
Pázmánd, 2010. November 4.
vitéz Hajdú Szabolcs