„A TÖRTÉNELEM ALATTUNK VAN…"
A rendszerváltozás reményének első pillanatában alakult meg a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB). Alapítói az 1956-os forradalomban való részvételükért bebörtönzött, meghurcolt értelmiségiek voltak. Közéjük tartozott Regéczy-Nagy László, a Bibó–Göncz–Regéczy-per 15 évre ítélt harmadrendű vádlottja, aki ma a szervezet elnöki tisztét tölti be. Hogyan alakult a pályája börtön előtt és után? Hogyan látja a „kemény" és a „puha" diktatúra évtizedeit? Ki szolgáltat igazságot? – ezekről a kérdésekről beszélt a közelmúltban a Kossuth Rádió Névjegy című műsorában. Alább a beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.
Szép neve van, nemesi előnév?
Az. Valaha az egyik ősömet kinevezték Regéc vára kapitányának, és akkor kapta ezt az előnevet, amelyet érdekes módon kettős névként használ a család azóta is, legalábbis így van a kutyabőrben.
Remélem, hogy ez a Nagyságos Fejedelem idejében történt, hiszen Regéc Rákóczi birtok volt.
Akkor még Alagi Bekény birtok volt, később II. Rákóczi Ferenc évekig ott nevelkedett, mert kényelmes vár volt, és akkor került a család birtokába.
Életrajzaiból annyit tudok, hogy nagyapja bányaorvos volt, édesapja pedig katonaorvos.
A család minden tagja állami szolgálatba szegődött: bírók, gyógyszerészek, orvosok voltak.
Viszont a maga névjegyén a nyugalmazott dandártábornok cím áll, amellett hogy a TIB elnöke. Az előléptetést nyilván már a történelmi igazságtétel jegyében kapta, amely célt maga elé tűző bizottság legutóbb az elnökévé választotta. Mit szeret jobban, hogy ha tábornok úrnak, vagy ha elnök úrnak szólítják?
Én egykori rabtársaim bizalmából a TIB elnöke vagyok, az adja meg a rangomat, hogy én ezekkel az emberekkel együtt harcoltam, együtt szenvedtem.
Tehát elnök úr, ott tartottunk, hogy nem lépett orvosi pályára, hanem – ezt is az életrajzából tudom – hadapródiskolában érettségizett, és máris ott volt a fronton.
1944-ben avattak föl minket, és rögtön Németországba kerültünk egy olyan alakulattal, amelynek nem volt egyetlen harckocsija sem. Páncélos voltam, és ott különböző német katonai táborokban kaptunk kiképzést, német harckocsikra. Igaz, hogy az agyonbombázott 1944–45-ös Németországban már csak fagázzal hajtották a harckocsit, de folyt a kiképzés, és mi a dán határhoz közel, a fegyverszünet napján estünk fogságba, 1945 tavaszán. Másfél évvel később kerültem haza, azonnal leszereltek. Később az egész évfolyamot megfosztották rendfokozatától, úgyhogy én vagy negyven évig kiképzetlen tartalékos honvédként voltam nyilvántartva. Ha nem rab voltam, akkor tartalékos katona.
Ez a fogolytábor angol felügyelet alatt állt?
Igen, angol zónában. Montgomery tankjai értek utol minket, és ezek az angolok adták nekem az első leckét demokráciából. Ismerték a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi egyezményeket, és alkalmazták is. Sokáig nem kerültünk drót mögé, a tisztek megtartották az oldalfegyverüket. Egy ’46 szeptemberében indított szállítmánnyal érkeztem meg Kaposvárra, ahol elkezdtem az ismerkedést az élettel, hiszen a katonaiskolában, a különböző kiképzőtáborokban és a fogolytáborban az ember nem találkozott a való élettel, a társadalommal. A régi életről illúzióim voltak, az új pedig orrba vágott. Eleve „nyugatos" tiszt voltam, napokon belül rájöttem, hogy ez milyen kategória; a társadalom legaljának tekintik. Az édesapám ugyanakkor az Ural mögött volt még évekig hadifogoly, amikor nagybetegen hazakerült, őt nem vetették meg, mert az mintha más kategória lett volna. Szovjet fogolytáborban nem tanulhatott ellenséges eszméket, nyugaton igen, és ez bizonyos mértékig igaz is volt. Találkoztam egy működő demokratikus társadalom hadseregével, amely merőben más szellemiségű volt – és mondhatom, hogy vonzó szellemiségű volt még egy hadifogoly számára is –, és az a szerencse ért később, hogy majd egy évtizedig az angol követségen voltam gépkocsivezető, ahol folytatódott ismerkedésem a demokráciával.
Nem jelentett problémát az, hogy egy ellenséges, úgymond imperialista hatalom szolgálatába állt?
Hát bizony ott élén állt a helyzet, mert az ÁVH állandóan gyűjtötte a maga ügynökeit a magyar alkalmazottak körében. Az angolok nem is csináltak titkot abból, hogy ôk nem kívánják sem az életünk kockáztatását, sem a szabadságunkét, írjunk alá – mondták. De az ÁVH közel sem jött hozzám, nem nézték ki belőlem, hogy ha egyszer kényszer hatására aláírnék is, ezt komolyan venném. Nagyon büszke vagyok rá így utólag is.
És észrevette, hogy figyelik, kikkel érintkezik a civil életben?
Igen, különösen ’53-ig, bár barátaim érdekében nagyon visszafogottan éltem. Furcsa életmód volt, a nap 10–12 óráját demokráciában töltöttem, aztán hazamentem a Rákosi-féle Magyarországba aludni.
Ezt a skizofrén állapotot, feltételezem, hogy csak egy nagyon fiatal lélek bírja ki.
És olyan lélek, akit megerősítenek a tapasztalatai abban, hogy a szabadság jobb a rabságnál.
Milyen volt az az eddig már többször említett angol demokrácia?
Egy kicsit ismerős a magyaroknak, mert rengeteg feudális maradvány él a felszínen, és komolyan is veszik őket. A történelmi dísz, amit ők őriznek, a saját hagyományuk, megtartó erő. Nekünk viszont el kellett vetnünk, meg kellett tagadnunk, hiszen hogyan lettünk volna szovjet gyarmat, ha megőrizzük ezer esztendős történelmünk tudatát, a kultúránkat vagy azt az osztálytagozódást, amit hoztunk magunkkal? Ezeket a gyarmati rend minél előbbi kialakulása érdekében szét kellett verni. A minap a Szabadság téren Bandholtz tábornok szobránál voltam kénytelen rájönni arra, amikor olvastam a talapzaton azt, hogy „tiszt volt és úriember", hogy amíg Magyarországon a középosztályból sokan mondhatták el magukról, hogy úriemberek, sőt némelyek azt, hogy tisztek is, mindaddig itt a Sztálin által megkövetelt lefelé nivellálódás nem kezdődhetett el, márpedig ezt ô a győztesnek és a vesztesnek nevezett szatellita országokban egyformán végrehajtotta. Ez a birodalom előnyomulásának, Európa elfoglalásának előfeltétele volt. A magyar társadalom eltörlését nagy történelmi tettnek tekintették, mert ez tisztította meg a terepet a szocializmus építéséhez. Aztán kénytelenek voltak rájönni, hogy nem épületet emeltek, hanem gödröt ástak.
És most nagyon nehéz ezt a gödröt betemetni, nagyon nehéz újra ráépíteni valamit.
Éppen Bandholtz tábornok kapcsán érzem állandóan, hogy azok a honvédtisztek, akik most bekerülnek a NATO-ba, pontosan azzal a tiszttel és úriemberrel fognak együtt szolgálni, aki az amerikai hadseregben – az angol hadseregben is, sőt a németben is, ha úgy tetszik – töretlenül jelen van már a sokadik generációval.
Ki volt Bandholtz tábornok?
Ô vezette az amerikai katonai missziót 1919-ben, és amikor hírét vette annak, hogy a megszálló román hadsereg ki akarja rabolni a Nemzeti Múzeumot, egy szál tiszti nádpálcával kezében odaállt az ajtó elé. Olyan parancsoló jelenség volt, hogy a románok – noha már számos tehergépkocsival vonultak fel oda – eltakarodtak. Ez az amerikai tábornok aligha tudott sokat a magyar valóságról, 1100 éves történelmünkről, a levert Magyarország nyomorúságáról, arról meg pláne nem, hogy a románok milyen alapon tartanak igényt a Nemzeti Múzeum kincseire. Ô csak tiszt volt és úriember, és ebből következett a tette. Látta, hogy igazságtalanság készül, és ellenállt. Amikor még teherautósofőr voltam egy fuvarozónál, „munkáskáderként", hogy úgy mondjam, könnyebben beszéltem, és megkérdeztem egy párttitkártól, nem veszik-e észre, hogy amikor ezerszámra semmisítik meg a civil szervezeteket, akkor a magyarság intézményrendszerét dobják ki. „Nem baj – mondta –, igaz, hogy mi a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is, de majd csinálunk magunknak másikat, szocialistát, felsőbbrendűt." Napóleon, azt hiszem, a wagrami csatatéren este végig lovagolva láthatta a saját gárdistáinak a hullahegyeit, és azt mondta: „Nem baj, Párizs asszonyai egy éjszaka bepótolják." Na most, ha Párizs asszonyai nagyon szorgalmasak lettek volna egy éjszaka, akkor is kilenc hónap múlva szülték volna meg azokat a gyerekeket, akiknek legfeljebb a fele fiú, és az a fiútársaság húsz év múlva lehetett volna Napóleon gárdistája. Tehát nem ennyire egyszerű a dolog, mint ahogy a hatalom gőgjében emberek elképzelik: a magyarságot megsemmisítjük szellemében, lelkében, és helyette előáll a szocialista embertípus. Nem állt elő, helyette lett belőlünk egy amorf, tudattalan és öntudatlan, kispolgári és primitív materialista tömeg, amely nem lett volna alkalmas a szocializmus építésére sem, amelytől nem lehet nagy áldozatokat elvárni, nagy tettekre sarkallni se lehet. Nem tudom, hány generációba telik, mire ezt kiheverjük. Illyéstől tanultam, milyen hatással lehet a nemzet jellemére az, hogy nálunk évszázadok óta, aki kiállt a hazáért, fejét vesztette, s megmaradt szaporítani a fajt az, aki behódolt. A mindenkori megszálló tudatosan alkalmazta a kontraszelekciót, különben nem tudott volna ezen a rebellis nemzeten úrrá lenni, de a kontraszelekciónak olyan hatásos módja, mint amit marxizmus-, leninizmus-sztálinizmussal fejeltek meg, az az Endlösung felé tett legnagyobb lépés.
Az ember sokszor elgondolkozik azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne ma az életünk, ha 56 sikerült volna, hiszen akkor még csak 11 esztendő telt el a második világháború befejezésétől, az úgynevezett fordulat évétől pedig pusztán nyolc év, úgyhogy még benne élt a hagyomány meg sok minden a magyar társadalomban, még nem történt meg a több évtizedes agymosás.
Igen, Ausztria csak 12 hónappal előtte szabadult meg a négyhatalmi megszállástól. Mondhatnánk azt is, hogy akkor egy év volt a lemaradásunk, ma pedig egy fényév. A mai tízmillió itt élő – nem mondhatom, hogy nemzet, hiszen itt a népet kijátszották a nemzet ellen, aztán tudatosan kispolgársággá züllesztették – ország lakók többsége nem ismeri a történelmi folyamatok lényegét, pedig hát azok benne vannak mindennapjainkban, a tudatunkban, a csontvelőnkben. 1945-ben egy csomó magyar nem vette be azt a propagandaszlogent, hogy valami új csodálatos épül, ami az emberiség legjobbjainak közös reménysége, és nekünk már csak azért is igaz hazafiságból részt kell ebben vennünk teljes lelkesedéssel, mert így a történelem győztes csapatához tartozhatunk, hogy végre egyszer nem a vesztesek táborában találjuk a magyarságot, hanem a győztesek oldalán, ezért pedig semennyi áldozatot nem szabad sajnálni, és mindenféle ellenállást azonnal meg kell semmisíteni. Azok a magyarok, akik ezt nem hitték, ellenálltak, és bizony az a párt tiporta el őket, tessék megnézni a 298-as parcellában azt az ezernyi fejfát, ezeket 56-ig akasztották föl. Ezt a hatalmat azért gyakorolták könyörtelenül, mert a biztos győzelem volt az aranyfedezete, az eszköz azt a célt szentesítette, a világgyőzelmet. Most így utólag, ha látjuk, hogy bizony Magyarország megint a vesztes táborba került, illenék átértékelni mindenkinek saját tetteit és felelősségét. A gyarmati adminisztráció kiszolgálójának lenni azt jelentette, hogy naponta kiárusítom a nemzetem érdekeit a megszállókénak, és ennek fejében társadalmi, anyagi, politikai kiváltságokat nyerek. Ez minden gyarmati tisztviselőréteg közös felelőssége. Visszatérve a maga megjegyzésére, hogy csak 11 éve voltunk még rabok, még az se teljesen, mert 47-ig élt az illúzió a magyar polgári társadalom és a polgári demokrácia megteremthetőségét illetően. Csak utólag látjuk, hogy mennyire el volt döntve ennek a kis országnak a sorsa, de akkor, a fordulat évétől egyenesen vezetett az út a forradalomig és a szabadságharcig.
A forradalom alatt nagyon visszafogottan kellett viselkednem, hiszen Horthy-tiszt voltam, „osztályellenség" és angol követségi alkalmazott, tehát ha én bármikor fegyvert fogok a kezembe – noha valószínűleg többet értettem hozzá, mint a gyerekek az utcán –, ha bármikor közéjük elegyedem és tanácsot adok arra nézve, hogyan kell harckocsik ellen az utcán harcolni – amit azért én mégis csak megtanultam –, akkor éppen annak a nemzeti ügynek tettem volna rossz szolgálatot, amelyet mindenképpen szolgálni kívántam. „Az osztályellenség helyre akarta állítani a Horthy fasizmust" – mondták, de ha valaki megnézi a halálra ítéltek és börtönre ítéltek szociális összetételét, az láthatja, hogy nem tízezernyi bíboros, gyáros és tábornok harcolt az utcán, hanem bizony a munkásosztály gyermekei, és a munkásosztály volt az, amely a forradalom alatt, és különösen a leverése után spontán megválasztotta a maga vezetőit a munkástanácsokban, és ezek nagyon hamar a nemzet vezetőivé váltak. Így jött létre az a kettős hatalom, amelyet Kádáréknak a szovjet hadsereg támogatásával brutálisan kellett leverni, hiszen a szovjet megbízók nem tűrhették sokáig, hogy Kádár a milliós pártból 56 decemberére csak 35 ezer embert tudott összetoborozni, és velük nem lehetett hatalmat gyakorolni, helyreállítani pláne nem.
Ha az utcai harcoktól szándékosan távol tartotta is magát, nagyon fontos szerepet játszott, elnök úr: Nagy Imre utolsó írását Göncz Árpáddal együtt juttatták ki nyugatra, aztán a Bibó–Göncz-per harmadrendű vádlottjaként került bíróság elé és börtönbe.
Igen, az utóvédharcokban vettünk részt. Bibó István engem kért meg, hogy vigyem be egy dolgozatát az angol követségre. Sesztay András barátom vitt fel hozzá, mert az angolokhoz Bibónak nem volt kapcsolata. Göncz Árpád pedig akkor már évek óta a barátom volt, és így lett belőlünk végül „a hármak bandája": Bibó, Göncz, Regéczy. Nekem a vizsgálótisztem azt mondta: „nézze, aki nem engedelmeskedik nekünk, az bejön ide, a többivel meg lesz majd valamifajta népfront." Tökéletes fogalmazás. Hallatlan büszkeséggel mondták például, hogy „a proletárdiktatúra mi vagyunk!" Milyen igaz. Az ember elkezdi a szocializmus felépítményét lehántani, mint a hagymáról a héjat, és ami oszthatatlanul marad, az az erőszakszervezet. Mint minden diktatúrában.
Fizikai erőszakot, ahogy a kínzást nevezik finoman, alkalmaztak a börtönben?
A proletárdiktatúra ezt a kezelést a munkásgyerekeknek tartogatta. Mi, úgynevezett értelmiségiek a Nagy Imre-per környékén ilyenre nem panaszkodhattunk, egészen mások voltak a módszerek. 14 hónap vizsgálati fogság, ebből hét hónap magánzárka. Az ember ült a priccs végén, és bele kellett nézzen – éjjel-nappal – egy erős körtébe, ami az ajtó fölött égett. Ha éjjel fölhúzta a lábát, eldugta a kezét a lópokróc alá, elfordult a fal felé, abban a pillanatban rúgták az ajtót és fölébresztették, mert az arcát mindig látni kellett, tehát az álomperiódusokat szakították meg. Fiatal voltam, én ezt kihevertem. De láttam Tildy Zoltánt, aki már akkor nem volt fiatal ember, gúnyosan kérdezték tőlem: „maga még nem lát kígyót-békát a falon? mert Tildy már igen!" A koncepciós pereknek valamilyen új változatát dolgozták ki, azaz az ember vallomásait a saját értelmezésük Prokrusztész-ágyába kényszerítették. Ők úgy értelmezték azt, ha találkoztam egy barátommal az utcán a forradalom alatt, „hogy konspirációs céllal megszervezett titkos randevú", de mi Bibóval és Gönczcel abban állapodtunk meg, hogy mögöttünk nincsenek tömegek, pártok, csak a lutheri magatartás az egyetlen, amit elvállalhatunk. Ezt tettük, itt állunk, másképp nem tehetünk, ítéljenek felettünk, ahogy akarnak. Az egzisztenciánknak a serpenyőbe dobásával kívánhatjuk csak az igazság érvényesülését. Nagy naivitás volt, ôk nem voltak kíváncsiak az igazságra.
Amikor meghallotta, hogy két társát letartóztatták, akkor mire gondolt?
Hogy én is soron vagyok. Ám akkor nekem még ki kellett mennem a követség teherkocsijával Bécsbe, élelmiszerért. Rendszeresen jártunk oda, és akkor el kellett döntenem, hogy kint maradok-e vagy hazajövök, de nem tehettem volna meg, hogy kint maradjak, amikor Bibónak és Göncznek az élete forgott veszélyben. Tehát hazajöttem, és politikai karrierem csúcsának nevezhetem azt, hogy velük együtt állhattam a bíróság elôtt. Én már ennél magasabbra nem viszem.
Egy cellában is voltak?
Soha nem lehettünk, még egy munkahelyre se tettek minket. Én is fordítottam, de máshol. Gépkocsi szerelő voltam, meg műszaki rajzoló, mindig máshol, lehetőleg más börtönben, mint ők.
Akkor már családos ember volt, ugye?
Az elsô kislányom egy hónappal a letartóztatásom után született. A feleségem hűségesen megvárt, és bizony ezt megtanulta az ember megbecsülni a börtönben, ahová két-három-négy év múltán elkezdtek érkezni a válóperi keresetek. Meg kellett érteni a kintieket, akiknek sokkal nehezebb sors jutott osztályrészül, mint nekünk odabent, mert azért a börtönben háromszor egy nap megérkezett a börtönkoszt a munkahelyre, a zárka elé. Olyan volt, amilyen, de kint az asszonyoknak kellett eltartani a gyerekeket, őket pedig addig taposták, amíg el nem váltak.
És nem alakult ki magukban valami keserűség azokkal szemben, akik nem kerültek börtönbe, mert eleve nem vállaltak annyit, hanem meghúzódtak szépen a háttérben?
Ezt akkor kellett megemésztenie az embernek, amikor végül kikerült. Mi nem az amnesztiával szabadultunk, Göncz és én bent maradtunk még hónapokig. Aztán az ENSZ nyomására nagy nehezen kiengedtek minket, tehát nem kellett letölteni neki az életfogytiglant, nekem a 15 évet, Istennek hála. És óriási meglepetés volt az a magyar társadalom, amelyet hat esztendő elteltével talált az ember, a saját hazájában. Jó, odabent azt mondogattuk, hogy a rácsokon belül van a kis börtön, a börtönrácsok és a nyugati határzár között a nagy börtön. De azért azt az önfeladást, amit az ember az első pillanattól kezdve tapasztalt itthon, azt máig sem tudtam elfelejteni. Nagyon keserves volt látni, hogy a magyarok azért, hogy ne kelljen feszültségben, meghasonlásban élniük, a Kádár-rendszer kicsi adományait önként és szívesen elfogadták a legnagyobb jónak. Föladták önmaguk lelkét, azonosságát azokért az apró kedvezményekért, amelyeket a párt kegyelemből adott. Ezek nem megszerzett jogok voltak, bármikor elvehették, tehát kézben tartott társadalomba érkeztem, amelynek nem volt öntudata. Csak egyetlen barátom ölelt meg és mondta: „Köszönöm, amit tettél, helyettem is ültél a börtönben. Ott lett volna a helyem veled, de az Úristen megkímélt ettől!"
Tud-e őszinte, mély barátságot tartani olyan valakivel, aki nem ezt az életet élte?
Mi tagadás, az egykori rabtársaim az igazi barátaim, akik átmentek ugyanazon a mozsártörőn, ugyanaz az élményünk, a világlátásunk, az elkötelezettségünk. De azt is meg kellett értenem, hogy a nemzetnek élnie kellett. Nem követhettünk el kollektív öngyilkosságot, bár a fizikai létünk fönntartása érdekében föladtunk valamennyit a lelkünkből és a szellemünkből.
Amikor megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottság, milyennek képzelték, hogyan gondolták el az igazságtételt?
’88 tavaszán volt ez, amikor már lehetett látni, hogy itt a rendszer megingott. Akkor már én a barátaim révén megtudtam, hogy a legjobb elvtársak már a nyolcvanas évek elején elkezdték a fiaik, leányaik számára igénybe venni az addig is rendelkezésre álló nyugati egyetemi ösztöndíjakat. A kádergyerekek már nyugati egyetemre jártak, annak elvégzése után nyugati pénzintézetekben tanulták meg a pénzgazdálkodást, a makroökonómiának a kapitalista művészetét, és aztán mikor elérkezett 89–90, ők voltak a szakértők, az egykori államosító, hithű sztálinista–leninista kommunisták fiai és lányai.
Tehát az elvtárs-gyerekek beiskolázásából következtetett arra, hogy itt rendszerváltozás lesz?
Ezek voltak „az első szalmaszálak a szélben", ahogy az angol mondja, innen lehetett látni, hogy ők érzik a rendszer végnapjait, tudják, hogy a politika többé nem biztos alap. Áthelyezték életük súlypontját a pénzre, szép fokozatosan, mert a politika meggyengülésével a pénz lesz a hatalom igazi alapja. Úgy is lett, és az első szabad választás utáni következő választáson ennek a gazdasági hatalomnak a birtokában szerezték vissza a politikai hatalmat is.
Ön milyennek képzelte el Magyarországot a változás után?
Jó angol közmondás, hogy jobb valami felé reménykedve utazni, mint megérkezni. Hát persze utólag be kellett látnom, hogy lelkileg én magam is készületlen voltam. Az is fájdalmasan érintett, hogy amíg mi az életünket kockáztattuk a haza felszabadulásáért, és ráfizettünk, addig fiaink és lányaink ingyen kapták az egészet, úgy pottyant az ölükbe, és nem értékelték különösebben.
Talán mert minden azt sugallja nekik, hogy a múlttal nem kell foglalkozni, tietek a jelen meg a jövő, és a történelmet az öregek dolgának hiszik.
Virág Benedektől azt tanultam, hogy „ha nem tudod mi történt légyen, minek előtte születtél, gyermek vagy". A társadalmat, máig is, a könnyebb manipulálhatóság érdekében gyermeki állapotban tartják. Nem tesz jót a magyar társadalommal az, aki nem engedi, hogy a mélyére lásson önmaga történelmének. Mikó Imrétől pedig azt tanultam, hogy „a történelem nem mögöttünk van, hanem alattunk, azon állunk". A mai magyar társadalom – azt kell mondjam –, nem áll semmin, ezért akármilyen szellő jön, akármelyik irányból, mindjárt el is fújja.
De szemléletes hasonlatánál maradva meg kell hogy jegyezzem: akik rajta állnak ezen a történelmen, azok viszont egymást lökdösik, és ki is akarják sajátítani. Kevésbé képes beszédben: nem tesz jót 56 eszméjének az, hogy olyan sok 56-os szervezet alakult, és akik ugyanahhoz a szervezethez tartoznak, azok is szembefordulnak egymással. Nem tudom, hogy ennek miben van a gyökere. Ott volt már a börtönviszonyokban, vagy a korábbi életben, vagy pedig ahogyan a rendszerváltozás után alakultak az egyéni sorsok, az alakította így az egymással való viszonyt is?
Az 56-os forradalomra mindenkit a saját meggyőződése – ha úgy tetszik, „bárki sértődése" – hajtott. Rengeteg oka volt annak, ha valaki kiment kockáztatni az életét ezzel az irtózatos túlerővel szemben, mert ez a hatalom még dőltében is félelmetes volt. A szabadság arra való, hogy mindenki kiélje a meggyőződését, kimondja a maga hite szerinti igazságot. Aki nem próbált hosszú esztendőket börtönben tölteni, utána pedig évtizedekig a társadalom alján az ellenforradalmár bélyegével megtapostatva tengődni, az nem tudja, mit éltünk át. Amikor elkövetkezik a szabadság, akkor mindenki a maga élményét próbálja meg végre szabadon megélni, és ez annyi fajta, ahányan vagyunk. A nemzet, mondja Petur bán, „ahány fő, szintannyi ész". A szabadságban mindez napvilágra kerül. A forradalom napjaiban a közös ellenség elleni harc egyesített kommunistát, „reakcióst". A szabadság az ellenkező irányba visz: el kell telnie egy időnek ahhoz, hogy természetes azonosulások alapján komoly szövetségek jöjjenek létre. Például olyan pártok alakuljanak ki, amelyekből tízezrek nem csapódnak szavazáskor ide vagy oda, hanem meggyőződés alapján tartoznak ehhez vagy ahhoz az alakulathoz.
Megosztja az egykori 56-osok sorait az a körülmény, hogy itthon maradtak, és börtönt viseltek, vagy elmentek, és külföldön élték le az életüket?
Sokuknak az ember igazat adott már a börtönben is. „Ha választhatod a szabadságot, azt válaszd" – tanácsolja Pál apostol a rabszolgáknak. Igazuk volt. Abban viszont nincs igazuk, hogy ha hazajönnek, azt hiszik, hogy ők értik jobban az itthoni helyzetet.
Egyébként az ô kinti soraik is megosztottak…
Persze, a magyarok mindig is hajlamosak voltak erre. A Világos utáni emigráció ugyanettől szenvedett, ők se voltak mások. Mi sem vagyunk mások.
Amikor elfogadta a TIB tagságának óhaját, és elnök lett, milyen szándékkal, milyen elképzelésekkel fogadta el ezt a megbízást?
Egyetlen mondatban foglaltam össze: elvárom, elsősorban magamtól, de a többiektől is, hogy mindenki 56-os múltjához méltó legyen. Ahogyan viselkedik, abból kiderül, hogy milyen 56-os múltja van. Nem mindenkinek van olyan múltja, mint amilyet így utólag elképzel magáról. Olyan a viselkedése is. Vagy túlkompenzálja, vagy van itt köztünk olyan, aki 14 évet ült, és bizony hat év után is másként került elő az ember a börtönfalak mögül, 14 év alatt pedig könnyen eltorzul a személyiség, nem is vethetek semmit a szemére.
Mit tud az érdekükben tenni?
Hát bizony nem sokat. A mostani generációk szemében mi már teher vagyunk. Nem ôk okozták a nyomorúságunkat, és bármiféle anyagi jellegű könnyítés a mi sorsunkon az ô számlájukat terhelné. Orbán miniszterelnök úr ugyan elébünk jött – egyáltalán nem kellett őt noszogatni arra, hogy megígérje a segítségét –, de az csak egy része a problémának, hogy mi a gazdagok asztala alatt szedegetjük a morzsát. Az igazi probléma az, hogy a nemzet nagy része nem vállalja, nem érti 56-ot, amiért mi az életünket adtuk, az nekik közömbös. Ez megemészthetetlen.
Nagyon sokan csak azokat az embereket látják meg, akiket példaként említett, akik a sok börtönév után személyiségtorzulással élik az életüket, és az ilyen embereket vagy bosszantónak, vagy nevetségesnek, vagy szánalmasnak tartják, de semmiképpen sem követendő példának – nem hősnek a szónak abban az értelmében, ahogyan a XIX. század hőseire visszatekintünk, akik pedig lehet, hogy ugyanilyenek voltak, miután megjárták Kufstein vagy Olmütz kazamatáit.
Aki megveti őket, illő, hogy megkérdezze magától: Mit csináltam én, amíg ô tizennégy évet adott az életéből a haza szabadságáért?
És mit remél, elnök úr, hogy a történelmi igazságot valóban csak a történelem, a jövő század történetírása fogja szolgáltatni?
Hát, ha a történetírás valaha igazságosztással foglalkozik, akkor talán…
Cservenka Judit