A proletariátus kigúnyolása
Moldova a minap új szentet avatott, mégpedig Kádár János személyében. Ha már a proletariátust is bevonta az aktusba, akkor érdemes Lenin véleményét is meghallgatnunk, hiszen őt még ma is sokszor idézik a dolgozó néppel kapcsolatban. „Erkölcsös az, ami a munkásosztálynak használ” – így summázta a maga „egy parancsolatát”. Nos, lehet-e proletár szent az, aki nem használt a kétkezi dolgozóknak? Vagy talán Moldovának sikerült megalkotnia az erkölcstelen szent fogalmát?ezelőtti eseményekről
Miben nem használt Kádár a mítikus proletáriátusnak? Az, hogy kétszer is feloszlatta a magyar munkásosztály pártját, kevés szót érdemel, mert 1943 nyarán még 100 főt sem számlált a lenini élcsapat, az akkor 14,5 milliós Magyarországon, 56 október végén pedig már csak púp volt az MDP a nagy szövetséges hátán. Igaz, hogy mindkétszer Kádár volt a párt feje, a csőd küszöbén. Viszont ez a magyar bolsevik 1945 elején azonnal beállt a szovjet gyarmat építőinek sorába, s már magyar őselvtársként üdvözölte a moszkvai négyes fogatot. „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!” – jajdulhat fel a mai magyar a Tragédia végszavaival. Még most is haszna lenne a magyar proletároknak abból a fél évszázados szovjet gyarmatiságból? A melós – hat évet töltöttem velük zárkán – nyugati társainak életszínvonalára vágyott, nem osztályhatalomra. Arra azok „vettek irányt”, akiket Rákosi a semmiből emelt káderré (hogy azután az igazság pillanatában elsőként meneküljenek el a süllyedő vörös bárkáról, zsebükben a tűzzel-vassal védett össznépi vagyon rájuk eső részével). S eközben mi történt Lenin proletárjaival? Biz’a még máig sem vitték többre, csak már élcsapat nélkül vergődve. S ez a folyamat Kádár életében kezdődött, 1988. májusában! Pedig ennek a szentnek talán nem is hajlott maga felé a keze, de pártjának krémje az ő tudtával lehetett „jókor, jó helyen”. Ki a végső felelős? Rákosi szerint bizony a totális hatalom totális felelősséggel jár, ami közhely ugyan, de nem lehet elégszer ismételni!
Ami a negyven-valahány év szovjet uralmának kiszolgálását illeti, annak ára akkor is nagy volt, ha ma már emlegetni sem ildomos az egészet(?). Nagy Imre és társainak kivégzésére még csak emlékeznek a népek, de az ártatlanok tudatos feláldozásáról már alig hallani valamit. 1956 őszén Kádár János „revizionista” elvtársainak szinte minden döntésében részes volt, ám Nagy Imre perében hiába keresték a többiek, a hóhér nyilván nem állhatott a vádlottak közé. „Kádárt nem vádolták meg semmivel, tehát nem lehet jelen!” – így Vida vérbíró, nem is egyszer. Akkor vált volna Kádár a proletáriátus (véres kezű) szentjévé, amikor Moszkvában a kinevezéssel együtt korlátlan bosszúállásra hatalmazták fel? „Elvtársa és barátja” nyitott szemmel ment a bitóra, ily módon megőrizve erkölcsi fölényét, míg a most szobrot kapott hóhéra erkölcsi halál árán úszta meg életben a magyar forradalom és szabadságharcban játszott szerepét (ezzel mintegy megismételve másik „elvtársa és barátja”, Rajk ügyében tanúsított hitvány belügyérségét). Hja, ilyen a politika. S ilyen a politikai szent is. A szocializmus pedig mindmáig fosztóképző.
Mit használt „a történelmünk színpadán egyedül maradt munkásosztálynak” az, hogy az elárult-eltiport 56-os kitörési kísérlet után ismét együtt kellett menetelnie a testvéri országokkal – hova is? Hát a világcsődbe! Pedig a legfőbb pártbakó szorgalmasan működött, az szent igaz. Százával akasztottak, tízezrével börtönöztek be és internáltak, százezrek menekültek el, száma sincs a megroppantott egzisztenciáknak – s ennek a magyar tömegnek a zöme munkás volt! („56 decemberében 1600 fasisztát ölhettünk volna meg, de akkor nem volt hozzá erőnk” – így nosztalgiázott az emberséges Kádár, amikor már volt ereje, de csak kisebb létszámra kapott engedélyt.) Vajon tudta-e, milyen hosszú távú hatással lesz a munkásosztály erkölcsiségére az az aranyköpése, hogy „nálunk lopott cementből is a szocializmus épül”? S mit érthetett a szocializmus gazdaság-politikájából, vagy inkább közelgő végórájából az a vezető, aki „csak egy kicsit dolgozzunk jobban” jelszóval biztatta a munkásságot, pedig főkáderei már évek óta a menekülésre készültek, mert süllyedt alattuk a hajó?
A moszkvai vonal szolgai követése a halálba még csak érthető, mert a vazallusoknál nem babra ment a játék! Ámde az utódok joggal kérdezhetik meg a legfőbb kádertől, hogy miért ment olyan parádésan füstbe a világ győzelemre kijelölt rendszer? Azért, mert elvhűen követték a marxizmus-leninizmus tudományos ideológiáját, vagy azért, mert eltértek tőle? A vezetők mindkét esetben felelősek, hiszen propagandájuk még a végórában is rendszerük fölényét bizonygatta a tömegeknek. Bizony, jaj volt annak, aki az egyre hiteltelenebb pártvonalon igazítani akart!
Ha jól meggondoljuk, az osztályharcból, valamint a terrorista egypárt rendszerből egyenesen következő kontraszelekció egymagában halálra rothasztotta a rendszert. Aki ezt tudatosan építette be az „emberséges” világképbe, nem csupán szentnek alkalmatlan, hanem középszintű politikusnak is.
Az európai kultúrában a szenteket mintha más fából faragták volna. A bolsevista nagymellényű hazudozás, hencegés, félrevezetés végezetül kinek használt, a győzedelmes munkásosztálynak, vagy a történelem szemétdombjára ítélt kapitalizmusnak?
Elmerenghetnénk a híres „kádári alku” eredményén is. „Ti csak a magatok boldogulásával törődjetek, s bízzátok a szocializmus megvalósítását a lenini élcsapatra, amely egytől-egyig magasan képzett forradalmárokból áll, akiké a tudományos világnézet, s akik ha talán nem 1972-re is, de rövidesen mind az öt világrészen egyeduralomra vezetik a szocializmus erőit. A csak önmagával törődő, 56-ot már rosszul is alig ismerő munkásosztály valójában a bolsevikok által mélyen megvetett kispolgárság szintjére süllyedt: ott ugyanis a rendszer hűbéres urainak nem kellett attól tartaniuk, hogy a rebellis magyar megint felemeli a fejét.
Használt-e a munkásosztálynak az, hogy a gyarmatosító akaratából ismét származás szerint üldöztek magyar állampolgárokat, akik közül sokan a felemelkedést áhító munkásság mintaadói lehettek volna. Helyettük a győztes szovjet ember ázsia-szagú kultúráját állították oda ideálnak.
Mindez (s még mennyivel több!) a ma még élő nemzedék élményanyaga, és óhatatlanul felveti a kérdést: mire használta a gyarmati adminisztráció a vérrel-vassal megszerzett hatalmat? A mai válasz az, hogy a hazának szovjet gyarmatként való megtartására.
„Történt itt azért sok jó is” – halljuk az ellenvetést. A Titanic-on jó volt a koszt, tiszta az ágynemű, szólt e zene, s az utasok joggal bízhattak a kikötésben. A jeges vízben azután volt-e kedvük elmerengeni a hajójegyért kapott „sok jóban”?
Ezek a fránya magyarok szeretik a szabadságot. 56-ban igen kevés gyáros, földbirtokos, tábornok és bíboros harcolt a munkásosztály oldalán, a világ legerősebb szárazföldi hadereje ellen. A melós alighanem elhitte Kádár lózungját arról, hogy most már ő az ország jogos gazdája. Amit aztán az igazság pillanatában ezért a tévhitéért kapott, az osztályként is bevégezte a sorsát. Nem csoda, ha időnként el-elmormogja foga között a 21. század „János-áldását”. Kommunista szent-kultusz: mindig bő humorú író volt Moldova.
Regéczy-Nagy László
(Magyar Nemzet, 2012. június)