Aki a szocializmus lenini élcsapatával világméretű bukásba kormányozta rendszerét, végestelen végig kitartva Moszkva „vonala” mellett, ugyan miért tudott volna jobban helytállni friss-sütetű kapitalistaként? Első fénykorában buzgón – túlbuzgón – illeszkedett bele az önmagát világgyőzelemre kijelölő szovjet politikába, s alaposan bevérezve magát, elveszítette identitását, eredeti közösségét, lelkületét, civilizációját, kultúráját – ám mi végre? Második fénykorában is lelkesen árusította ki a magyarság érdekeit, maradék értékeit, a bolsevikok által sokáig tűzzel-vassal védelmezett össznépi tulajdont, mert hát globalista kozmopolitaként éppen azt folytathatta, amit vörös internacionalistaként akkora szakértelemmel művelt: a hazaárulást. Ám mindkét szolgálatából csak a hasznot vállalja, a felelősséget nem. Pedig máig sem tűnt fel a láthatáron a keleti vörös, meg a dollár színű nyugati popó után egy új, nyalható fix ülep! Kinek-minek a kritikátlan kiszolgálása teszi ezt a szolgalelkű nomenklatúrát még mindig úrrá fölöttünk?
56 után Kádár – jegyzőkönyv bizonyítja – szemére vetette az ősbolsi Révainak, hogy „túl sokat engedett Kodályéknak”. Mert hát a proletár nemzetköziség legnagyobb akadálya, ellensége a nemzet volt, s a Kodály program éppen ennek – a világháborúban végleg (?) megsemmisített – eszmének jelentett táptalajt a megújuláshoz. A zenén, a magyar népzenén keresztül hazafiakat, mégpedig magyar kultúrájú, művelt, európai patriótákat akart nevelni, s mi lett az eredménye? Zrínyi szózata, meg ellenforradalom. „A hazafiság első számú ismérve a Szovjetunióhoz való viszony+” Internacionalizmus helyett magyar nacionalizmus: tűrhetetlen!
A mai magyarság fele még nem is élt, amikor Rákosi utasítására komoly ideológiai munka kezdődött annak bebizonyítására, hogy a kapitalizmus volt a fasizmus melegágya. Hitler eleve megtűrte a magántulajdont, sőt: a nagytőkéseknek minden előzőnél kpbb üzletet kínált_ a közös győzelmet! A német (és angolszász) tőke tette lehetővé a náci mozgalom felülkerekedését a kommunisták fölött a háború utáni német kavarodásban. A bolsevikok megoldásával szemben – totális államosítás, osztályharc – a „Hitler-fasiszták” karonfogva meneteltek a nagytőkével. Ergo: a fasizmus szörnyetege a kapitalizmus ágyából kelt életre.
Azám, de akkor – formális logika szerint – minek minősülnek azok a bolsevik főkáderek, akik rendszerük összerogyása után a közvagyonból egyik napról a másikra tőkés kizsákmányolók lettek? TŐKÉSEK, akik a fasiszták természetes szövetségesei, különösen a Szovjetunió vezette nemzetközi munkásmozgalommal szemben! S még ezek az újsütetű nagypolgárok fasisztáznak le másokat!!! (A recept? nehogy középen „semlegest” mímelhessen bárki. Vagy demokrata, mint mi, vagy fasiszta, s akkor megsemmisítendő.)
Ennek megértéséhez a következő valós történet segített hozzá idejekorán. 56 november 4-én Bibó István az üres Parlament egyik szobájában kopogtatta le írógépén első állásfoglalását a Nagy Imre kormány tagjaként. Egy szovjet tiszt Majláth Jolán és néhány katona kíséretében végigjárta az épületet, s rábukkant erre a hórihorgas, szemüveges professzori alakra. „Ki ez?” – kérdezte Majláth Jolántól. „Miniszter” – mondta a muszkavezető hölgy. „Fasiszta?”. „Nem, nem fasiszta”. „Kommunista?”. „Nem, nem kommunista”. „Akkor fasiszta.”’ Íme, ez volt első leckém a világ állítólag legfejlettebb demokráciájának gondolkodásmódjából. Annyira fejlett ez az eszme, hogy még itt, egy EU és NATO tagállamban is él és virul
Regéczy-Nagy László